2012. június 14., csütörtök

Rajnai Lencsés Zsolt: Szeretni akar, tud és merészel...

(Alizhoz; az első randi előtt)

Idők futkosnak bennem: múlt és jelen,
és a jövőt rajzolgatják, sejtetik…

Bálkirálynő-életem nem volt,
hisz’, nagy súlyként zuhant
rám a Sors és a fényes mennybolt…

Mégis: szép csevegések kellenének…
Igaz, őszinte szavak férfiak s nők között.

Több szemérem, több lélek és titok,
mielőtt kinyílik az érosz céltudott kéjvirága.
Hogy ne légyen hasztalan parázs a tűzből,
hanem boldogság foganasodjék a mámorból,
mert háttere van már annak és alapja, – a szívben…

Ó félelmek, bennem is itt ragyogtok!
És én szeretnék szembeszállni véletek,
s önmagammal…

Szeretnék erősen talpon állni, hogy ne
röppenjek el az első széllel a mindenünne felé,
hanem kitárva szívemet, csak egyetlen létsíkot
megragadni tudni abban, – de egészen!

Megragadni: tisztán, mélyen és igazul,
úgy, mint akiben feloldódik a végtelen,
mert bennem, e végtelenre vágyó végesben,
végtelenre szomjazik a véges pillanat!

Talán csak szavak ezek és nem is többek,
én nem tudom (bár lehet, hogy többek!),
de tény, hogy végtelen vágyaimnak végessel
határolt mivolta fullasztó cipelmény…

S én ezért se érzem jól magam e világon,
és a saját bőrömben se igazán…

A pillanatok meg csak nyüzsögnek, mint kabócák,
de nekem csend kell, hogy tudjam, ki vagyok…

Ám a csend se jó túl sokáig, mert a békén túl már
a tespedés kísértget, és olyankor, egyszer csak
zajgó-tevékeny alkotásvágy foganasodik bennem,
hogy legyek én a mozgás, a kiterjedés, a tér és a logosz,
no, nem Istent játszva, dehogy, csak Istentől szólíttatva,
mint aprócska teremtősegéd, ki a nagy egészhez
hozzáilleszti saját parányiságát, szépen, tisztán,
fodrosan és csillogón, hogy egyetlen igazgyöngy legyen
a végtelen gyöngysoron, úgy, mint aki szeretni akar,
tud és merészel, csöndes alázattal, mégis bátran s makacsul…

2009.06.14.

2012. június 9., szombat

Rajnai Lencsés Zsolt: Vaskarika

Ki fogja be szelét a boldogságnak,
hogy vitorlát dagasszon…?
Hogy tengerek árja felett repítsen
sötét konok vizek mélye hátán
illanó-röpkén?

És ki tapasztja rá kezét,
hogy vágy-szája ne faljon, ne marjon,
ne harapjon? Hogy az ingerek küszöbét
ne tornássza mind feljebb és feljebb,
hanem legyen elég az elég…?

Ám ki befogja is szelét, új szelet akar majd.
Erősebbet, iramlót! Mert a hajó lassul,
s mintha egész megállna már…
És ki a boldogság szájára tapasztja kezét, úgy érzi
nem is él. Mert enni, dolgozni, ülni, székelni,
öregedni és halni, – nem dőre-sors?

Rajnai Lencsés Zsolt: Szakítás

Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást… Valami elmúlt, valami meghalt… Az “egymásranézés” már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az “enyém-vagy” érzése. Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolydultságot, a  “kényelmetlenül-nehézkedő”  zavart.

Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetartozása. Amikor anno szerelemben épült fel e két ember közös műve, lassan, óvatosan növekedett, majd felgyorsulva, forradalmi beérlelődése révén személyiségük ezernyi színben pompázó üvegcserepei a másik lénye felé fordult, és a külső fényt úgy verték vissza, hogy a “sokszínben-pompázás” egy harmadik létezőt kreált kettejük “teremtő-okából”, – a szerelmet. Ez az új jövevény lett “közös-produktum-szülte” szövetségben kiteljesedett belső alkotásuk. Kettejük ezer irányba álló személyiségszeletei egymásba-simultak, szétiramlani-igyekvő vágyaik egymásra találtak, s a

2012. június 8., péntek

Rajnai Lencsés Zsolt: Itt élek én...


Csend és zsongás roppant erdejében, 
hol holt hőseim élőbbek, mint élők,
és árnyaim is bíbor színbe' fénylők,
itt élek én, - lobban napra vérem!

Bús fáim közt szenvedély sziklái,
végtelen szirtjei: mind árva sóhaj, 
de lüktető krátereiben óhaj
forrong, rikoltoz, - vágyak indái.

És, ha daccal napba néz a szemem,
a szívem, csöndes, tiszta égre szállna.
Kettős énem, mint frissen porzó málna,
ha szép, szomorú viharban szedem.

S bár lopakszik fejem fölé halál,   
de élet növöget szívemen és csal,
ha csontra kő feszül, mert fönn ég inal,
s az öröklét: tűz, vijjogó madár.

2012. május vége

2012. június 6., szerda

Rajnai Lencsés Zsolt: A fűcsomó és a szalmalepke



Élt valahol kinn a réten egy fűcsomó. Egyszerű volt és magányos. Nem volt szép, sőt, mint mondják kifejezetten csúf teremtés volt. Míg társai sudáron, feszesen nőttek az ég felé, addig ő puhán, girbe-gurba alakkal és ütött-kopott ábrázattal roskadt a földre. A többi fűcsomó és a szép virágok gyakran mulattak torzságán, s megjegyzéseket tettek. Volt, aki csak különcnek, mások betegnek, vagy puhának tartották, de a legtöbben csak nevettek rajta. Idővel aztán ráuntak a gúnyolódásra és elfordultak tőle, így a füvecske magára maradt, amit nem is nagyon bánt, hiszen kinek kellenek ilyen barátok?

Történt aztán egy nyári reggelen, hogy egy szép szitakötő szállt a fűcsomóra. Szárnya vörös volt, mint a rubin (de áttetsző, melyen átszökik a fény), és szemei kékek, mint az óceán. Ki tudja mért választotta a kis csúfságot pihenőhelyül, hiszen annyi szép virág volt a közelben, de valamiért mégis így tett, s mielőtt leszállt a fűre, szárnyaival úgy csapkodott körülötte, mint énekesmadarak piciny nyelve táncol szájukban mikor trilláznak.
- Légy a barátom – szólította meg a fűcsomó a különös idegent – olyan egyedül vagyok! De a szitakötőnek más fogalmai voltak a barátságról, így aztán hiába mondta a fűnek, hogy próbáljuk meg, a következő napokban és hetekben, amikor visszajárt barátkozni, minden mozdulatán érződött, hogy nem szereti a fűcsomót, márpedig, mint mondják a szeretet elengedhetetlen feltétele a barátságnak. A csúf kis teremtésben viszont érzékeny lélek lakozott, s nehezen viselte a szitakötő ridegségét, ezért pár hónap próbálkozás után elhatározta, hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból:
- Mondd Kedves, mért jársz vissza hozzám, mi vonz téged ide, mit szeretsz bennem? – kérdezte.
És a szép szitakötő, akiben egyszerű, és mint mondják kissé érdes lélek lakozott így felelt:
- Semmit sem szeretek benned, de tisztellek, mert őszinte vagy, s mikor beszélgetünk, rámutatsz hiányosságaimra. Ilyenkor úgy érzem, szavaiddal tükröt tartasz nekem, s kívülről látom saját bárdolatlanságomat. Mert bárdolatlan vagyok néha, bárdolatlan – ismételgette a bárdolatlan szót a szitakötő, amit korábban a fűcsomótól hallott, mikor egy kisebb faragatlanságáért ezzel a szóval dorgálta. – Ezt a szót majd eltanulom tőled – fejezte be válaszát a vörösszárnyú, és elröppent.
“Legalább nem áltat” – gondolta a füvecske -, a mai világban ez is érték! De nagyon megviselte, hogy újdonsült barátja nem szereti, és fájt neki a szép rovar érdes nyelve és szíve…
A következő találkozásnál, amikor a szitakötő újra felkereste, a fűcsomó kérte, hogy többet ne jöjjön, mert fájdalmas számára ez a barátság. De mint tudjuk, a szakítások soha nem mennek egyszerűen, és hát

Rajnai Lencsés Zsolt: Emlékezés

Elcsatangolt percek
megrekedt magányából
visszatekintve,
olyan messzi, távol-ragyogás
minden idehajló múlt-szelet.

Akár a szétfolyó kimérában
ott-tapadt tespedés,
terül szét
a lét
elhullajtott,
múltba-felejtett
emléke,
mint ami tárgyaiban gyökeresedett,
örök elmúlásban exponált
holttá kövesedett.

Egy dallam csendül fel.
Megyek az utcán,
s a dallam velerántja egész valóját,
lényegét, elveszettnek hitt korszakát,
mindazt, mit jelentett tizennyolc éve.
Vele jönnek a házak, a fák, a tárgyak, az emlékek.
Ugyanaz az illat, ugyanaz az érzés.
Csak a kor nem ugyanaz.

Rajnai Lencsés Zsolt: Éjjel a körfolyosón ülve


 Szénfekete felhők úsznak
a holdvilágtalan éjben.
Ülök a körfolyosón
az éjféli fagy csendjében.

Ablakok mögött alszik
a ház apraja-nagyja.
Pillájára ül édes álma terhe
és bódult-öntudatlan hagyja.

Csak a költő virraszt, mert
száz álmát rebbenti széjjel
a reszkető irtózat, mi lelkét
befödi hóval és téllel.

Irtózat a kételytől
mely mindenre kitolja
fullánkos nyelvét
s az észt bitorolja.

Rémület a közönytől
mi a szívek köré falakat épít,
melyekre leszállva a magány
madara végső fészket készít.

Undor ama sorsszeszélytől
minek tajtékos forgó habja
lehúz a mélybe, s csak
tátog fuldokló néma rabja.

Reszketés a gyűlölettől
amely valahol most is gyilkol,
ártatlan, fehér szűzi testből
szennyes kézzel vért ont.

Félelem magától a léttől
mi ármányos hazug csókkal
magához láncol
hitető delejes szókkal.

Érzéseim lándzsát törnek bennem
majd nyugvón elülnek,
de alighogy így lesz, újrakélnek,
s megint egymásnak feszülnek.

De tudd: ezek nem a negatív
lételutasítás múló szeszélyei,
hanem a halandósors örökkön
felfakadó gennyes fekélyei.

Feladom. Betérek szobámba
mert keletről az Ég,
lassú görgetegként tolja
a nyirkos pirkadat szekerét.

2006.11.23.

Rajnai Lencsés Zsolt: Nő a tükörben


 Nő a tükörben,
amint épp érez.

Amikor szép és
szép amit érez.
Vágy bújik dús
szemöldökében,

s lágyan siklik a kéj
csöndes örömében.

Fájdalmas szerelmének
fészke, – mosolygó arca,

a tükörben csillan,
mint érzéki ajka.

Nyaka és kulcscsontja
vállaira csordul,

törékeny kecsessége
a tükörben fordul.

Homlokán értelem
fénye magaslik,

s mint lágy vadrózsa
mikor szélben hajlik,

a lelke csak ring.
Fátyol-mosolya

oltalomként
sorsába fonja

bátor-erős ékét,
mint ég a kékét.

Szoborrá merevül
rajta: idő, kín, gyönyör,

mert csinossá egy férfi
formálta őt, – a Nőt.

2010.03.11.

Rajnai Lencsés Zsolt: Alkotni kell



Alkotni kell,
ha szeretni nem lehet,
mikor falba vész a kéz.

Alkotni kell, ha rádöbbenek,
semmi keresnivalóm nincs
ott, ahol szívem szerint lennék.
Alkotni kell, és majd tiszta
csöndes örömökre lelek,
egyszerű és szép leszek.

Alkotni, ha fáj a szó,
faricska verseket,
mikor nem lehet felelni,
és nem szabad nyerseket.

Méltóság meg erő kell
mikor megaláznak,
gondold: ez semmi,
odakinn annyian fáznak.

Alkotni kell, míg a
szemvilág kialszik,
alkotni igazán, s nem
baj ha nem látszik.

2010.03.14.