A következő címkéjű bejegyzések mutatása: - létversek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: - létversek. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. június 14., csütörtök

Rajnai Lencsés Zsolt: Szeretni akar, tud és merészel...

(Alizhoz; az első randi előtt)

Idők futkosnak bennem: múlt és jelen,
és a jövőt rajzolgatják, sejtetik…

Bálkirálynő-életem nem volt,
hisz’, nagy súlyként zuhant
rám a Sors és a fényes mennybolt…

Mégis: szép csevegések kellenének…
Igaz, őszinte szavak férfiak s nők között.

Több szemérem, több lélek és titok,
mielőtt kinyílik az érosz céltudott kéjvirága.
Hogy ne légyen hasztalan parázs a tűzből,
hanem boldogság foganasodjék a mámorból,
mert háttere van már annak és alapja, – a szívben…

Ó félelmek, bennem is itt ragyogtok!
És én szeretnék szembeszállni véletek,
s önmagammal…

Szeretnék erősen talpon állni, hogy ne
röppenjek el az első széllel a mindenünne felé,
hanem kitárva szívemet, csak egyetlen létsíkot
megragadni tudni abban, – de egészen!

Megragadni: tisztán, mélyen és igazul,
úgy, mint akiben feloldódik a végtelen,
mert bennem, e végtelenre vágyó végesben,
végtelenre szomjazik a véges pillanat!

Talán csak szavak ezek és nem is többek,
én nem tudom (bár lehet, hogy többek!),
de tény, hogy végtelen vágyaimnak végessel
határolt mivolta fullasztó cipelmény…

S én ezért se érzem jól magam e világon,
és a saját bőrömben se igazán…

A pillanatok meg csak nyüzsögnek, mint kabócák,
de nekem csend kell, hogy tudjam, ki vagyok…

Ám a csend se jó túl sokáig, mert a békén túl már
a tespedés kísértget, és olyankor, egyszer csak
zajgó-tevékeny alkotásvágy foganasodik bennem,
hogy legyek én a mozgás, a kiterjedés, a tér és a logosz,
no, nem Istent játszva, dehogy, csak Istentől szólíttatva,
mint aprócska teremtősegéd, ki a nagy egészhez
hozzáilleszti saját parányiságát, szépen, tisztán,
fodrosan és csillogón, hogy egyetlen igazgyöngy legyen
a végtelen gyöngysoron, úgy, mint aki szeretni akar,
tud és merészel, csöndes alázattal, mégis bátran s makacsul…

2009.06.14.

2012. június 9., szombat

Rajnai Lencsés Zsolt: Vaskarika

Ki fogja be szelét a boldogságnak,
hogy vitorlát dagasszon…?
Hogy tengerek árja felett repítsen
sötét konok vizek mélye hátán
illanó-röpkén?

És ki tapasztja rá kezét,
hogy vágy-szája ne faljon, ne marjon,
ne harapjon? Hogy az ingerek küszöbét
ne tornássza mind feljebb és feljebb,
hanem legyen elég az elég…?

Ám ki befogja is szelét, új szelet akar majd.
Erősebbet, iramlót! Mert a hajó lassul,
s mintha egész megállna már…
És ki a boldogság szájára tapasztja kezét, úgy érzi
nem is él. Mert enni, dolgozni, ülni, székelni,
öregedni és halni, – nem dőre-sors?

2012. június 8., péntek

Rajnai Lencsés Zsolt: Itt élek én...


Csend és zsongás roppant erdejében, 
hol holt hőseim élőbbek, mint élők,
és árnyaim is bíbor színbe' fénylők,
itt élek én, - lobban napra vérem!

Bús fáim közt szenvedély sziklái,
végtelen szirtjei: mind árva sóhaj, 
de lüktető krátereiben óhaj
forrong, rikoltoz, - vágyak indái.

És, ha daccal napba néz a szemem,
a szívem, csöndes, tiszta égre szállna.
Kettős énem, mint frissen porzó málna,
ha szép, szomorú viharban szedem.

S bár lopakszik fejem fölé halál,   
de élet növöget szívemen és csal,
ha csontra kő feszül, mert fönn ég inal,
s az öröklét: tűz, vijjogó madár.

2012. május vége

2012. június 5., kedd

Rajnai Lencsés Zsolt: Letűnő nap

Ez a nap is letűnik végre;
a kín befagy,
álom jön érte.

Viszi, cipeli, szárnyalja,
a bódult éjben tovahajtva
árnyalja,

apró, kicsi-kínná törvén,
mit a nehéz nappal, az
örök örvény

fogant poklos lápvilággal
beszőtt mélybe húzó
fájvirággal.

Rajnai Lencsés Zsolt: Illeszkedik

Tűnődöm.
Hogy egy dolog
mint illeszkedik
nem csak a mába,
de saját világába.

Megvan helye, célja és oka
amiért ott van ahol van,
és kicsit se lóg ki onnan…

Mint régente operabálokon:
hol a ruhák, fények, színek,
a hajtás, a hullám, a lépés,
a ritmus, a falak mintázata,
a zene, a hangulat, a kedély,
az illat, és az egész üzenet,
mind, mint egymáshoz illő ódon-lehelet…

Rajnai Lencsés Zsolt: Árral szemben


Szép szőke illúzióink közt
múlékony reményeinkkel,
égig érő vágyainkkal,
- egyedül vagyunk.

Mosolyunk pirosában
fénylő jóságunk akaratával,
lágy gyöngédségeinkben,
- egyedül vagyunk.

Árral és széllel szemben
nagy-semmi tömegek között
fénytelen alagút végén,
- egyedül vagyunk.

S társalgásaink közt
hitekkel megrakottan,
és szenvedéseink gödrében
a felemás igák jármai alatt,
- egyedül vagyunk.

2010.03.25.

Rajnai Lencsés Zsolt: Életfolyam


Véges akaratával, végtelen vágyak tövében ült
szűkös lehetőségei határán, sorvadó izmokkal,
csontjai sajdulásában rémültté aszalódott szívvel,
s mint kés hegyén baromfi, mit levágni visznek,
ócska-tehetetlen közönyök, sikolyok és félelmek
reszketési közt állattá kuporodott benne a lélek,
olyannyira, hogy sár-jelmezén alig tündökölt már át az Ember.

Vállait ígéretek terhei nyomták; Istent kereste, de
a semmit markolta halk koldussá szelídülve,
és mikor könnyeit megunta (és mert élni, szükségi),
Múzsát keresett művészetéhez, alkotásához,
de a Múzsák addigra mind kihaltak, s utódaik,
botló-földi lányok bőrébe bújtak, telve fogyatkozással,
hazugsággal, gonddal-fájdalommal, - és a művészet,
mint utolsó mentsvár (a tudomány haszontalansága után),
akár a pislogó gyertyabél, fakó-világtalan világát
így szórta szét kósza, halódó célok között némán...

Néha még felcsapott benne a fiatalos hév és
lelkesedés, hogy adjon, alkosson, érjen és érleljen,
de ahogy az idő falta életét, mint érett holdat a
hajnalhasadás, úgy lett egyre elhagyatottabb,
halkabb és szelídebb, s úgy érte be egyre kevesebbel
(de azt nagy-nagy örömmel), és végül, azt hiszem,
szertefolyt és visszaáradt a Mindenbe egy világtalan
éjszakán, mint tengervíz, melyet a Nap kap fel, hogy
visszaadja a forrásnak, hogy az majd csergőn-csörgedezve
kezdjen mindent legelölről…

2010.04.12.

Rajnai Lencsés Zsolt: Nesztelen siklanak


Nesztelen siklanak időink
éveink kósza földjén.
Hol a nyugalom tesped el,
hol felkap egy-egy örvény.

S mi lépdelünk közöttük,
halunk, vagy haladunk,
élünk és kiáltunk,
ölünk, vagy ölelünk
- te meg én…

Néha azt mondom kár volt.
Vagy sűrűn.
De máskor azt érzem, okkal
léptük pont úgy lépéseink,
s nem bolyongtunk,
- de vezettettünk!

Ám érzéseim lehet, megcsalnak,
nem új ez: mások simán csak csalnak…

Ó hóvirágszagú hófehér kikelet,
fogadd be, s öleld át reszketeg lelkemet!

2010.05.05.

Rajnai Lencsés Zsolt: Árny

A szobában sötét volt,
és csak egy árnyék játszott a falon.
Volt az sötét fenyegetés,
lágy ölelés,
igaz érintés,
lelkem hiánya és űrje,
kósza idegenség,
mostoha varázslat,
foszló reménység,
és még Isten is, – aki szeret engem…

Rajnai Lencsés Zsolt: Istenem, szólj hozzám!

Istenem! Szólj hozzám jó szót kérlek,
ha már úgy megtiszteltél engem,
hogy gondjaidba avattál,
és sok terheddel megraktál.

Mert nem értem én, hogy mivégre
e nagy tisztesség, hogy a
szenvedés és az irgalom
ösvényére helyezed a lábam?

Rajnai Lencsés Zsolt: Jaj a halandóknak!


A lét
idebenn dobban.
Vér
viszi szét
s robban,
szárazon koppan
a taktusra lüktető kolompban.

Nyikorgó verőerek
ütővel s dobbal.
Serkenő vér mely nyomban
lobban
amikor betoppan
eme léttornác
pitvarába,
akár a légtornász
triplát hányva.

Ín feszül és hús zörög.
Az élet már nyöszörög.
Létre hág és élni vágy
a nedvfolyam hömpölyög.
Szellem ébred
s létre téved.
Lélek énje,
fénye lénye
felhörög.

Mondd, ki kérte ezt?
Ki akarta?
Ki választotta?
Ki hozott, s ki visz el majdan?
A szerelemtől mennyi az út a gyászig?

Szerelmes ölelés – forró nedvek – foganás – születés -
felcseperedés -
remények – csalódások
kétségek – talányok -
kérdések – végzések -
tespedés – érzések -
elmúlás – elaggás -
öregség és halál.
Ennyi, ennyi csak…
Mondd, ki kérte ezt, és ki akarta?
Játékszer vagyok, ócska játék…
Ó jaj a halandóknak!

2006.11.16

Rajnai Lencsés Zsolt: A csillagok nyája alatt…


A csillagok nyája alatt
kevélyen kormos az este,
rám zuhan a nagy kérdés:
mondd, ide mi végre estem?
De tudom jól és belátom,
hogy nincsen erre válasz,
a lét, halálomig csigáz,
felfal, elhitet és fáraszt.

Mégsem nyugszom meg soha,
sem éjjel, sem pirkadatban,
így marad falánk eszem
örök-csillapíthatatlan.

2010.06.05.

Rajnai Lencsés Zsolt: Cinikus századom

Feledve lelki hazátlanságot,
feledve létbeni magányosságot,
kívánva üresség ócska rongyát:
jöjj, énekelj hangos vidám pompát!

Elűzve a szellemi értékeket,
megtaposva a lágy szépségeket,
csak tömd meg falánkul jól a hasad,
hosszú az éj, a hajnal alig hasad!

Rajnai Lencsés Zsolt: Ó fájdalom!


Puha éjjel álmos térben
hozzánk szövi csöndjét, sötétjét
a kormos, égi kárpit.
És mi alszunk, fordulunk, öregszünk,
észre is alig vesszük,
ahogy falja, fogyassza, emészti életünket
fojtó jelenlétünk.

Aztán nappal: tűzben, lázban égünk,
serényen futva remélünk,
és őrült-mód repes százezer tervünk…
Mint szorgos hangyák
nagy sebbel-lobbal földre dobjuk,
vagy égre festjük
parányin-véges árva lényünk…

És az élet csak robog;
most velünk, de majd nélkülünk is:
kacat-tervek közt imbolyogva, – értelmetlenül…

Ifjú mosolyunk előbb csak elfakul,
majd megfoszlik, végül hozzá merevszik
halott szürke ükanyánk csontszínéhez…
Ó fájdalom, – halandó sors a neved!

2010.06.10.

Rajnai Lencsés Zsolt: Két Isten

Két Isten lakozik a szívemben.
Hol egyik, hol másik
jő elő, él bennem.

Az egyik szerető atyám
kit hinni akarok,
hinni szeretek.
A másik, akit kérdezek,
de nincs tőle felelet.

Rajnai Lencsés Zsolt: Kóborló lét

Egy kemény csontú hajlott vézna állat
kóborolt itt tegnap este.
Éhes szeméből vonított a bánat,
mert párját egyre csak kereste.

Láttam ahogy mancsát célra igazgatva
rója az utcaköveket,
és hogy torkáig érő kínját szaggatva
lohol, – valakit követett.

Rajnai Lencsés Zsolt: Az ember


Por kavargott a téren.
Szelek szárnyán ült,
pára-hullámokba lépett,
és úszott szerteszéjjel…

Azután kövekre esett,
s a keményre taposott
agyagon megpihent.

Egyszer csak felegyenesedett,
és ember lett belőle!

Vágyai, ábrándja születtek,
habosak, szépek.
Piros arcán mosolya bimbózott,
és ingén feszült hófehér szelídsége.

Körülpillantott, egy mélyet lélegzett,
és száz tervét összeszőtte.

De jaj! Hirtelen összeesett,
por lett újra!

És kavargott.
Szelek szárnyán ült,
pára-hullámokba lépett,
s úszott szerteszéjjel.

2011.07.11.

Rajnai Lencsés Zsolt: Néma tátogás


Szederjes ajakkal tűzbe-vízbe esve
felejtkezni vágyunk,
és boldogságnak hívjuk,
pedig csak kiáltunk.

Hang se jön sokszor, némán tátog szánk,
de ha szólana is, – mondd,
ki értené rajtunk kívül,
hogy fuldoklásunk mit mond?

És így, bezárva önmagunkba,
csoszogunk, botlunk,
hol kéjbe, hol reménybe esve;
irgalmat könyörögve egy szempárból,
hogy ne fájjon, – ennyire elesve…

2010.07.14.

Rajnai Lencsés Zsolt: Sorsutazó


Felöltött kabátként csüng
hanyagul reggel a halk szöszölés
száz szükséges-elunt mozdulatban,
- lassan tűzi rám akaratát a delelő kivárás.
Elsiklik körülöttem lassan
ébredésem ódon-büszke súlya,
majd pár dekás ruha-konty (könnyű jelmez,
s talán ma kegyelmez) rám siklik
röpke-magától.
Szabad vagyok; látod? – semmi se gátol…
S mint rezge vad, ki ölni és ölelni lép ki lágy,
színe-fosztott világod kénye-kedvébe,
úgy én is elébed merészkedem: bújni, futni, élni
és leélni, – mit mára kirendeltél nékem…

2010.09.25.

Rajnai Lencsés Zsolt: Néma félnótás


Az idő, a “múló-hajló-iramló-tekergő”,
mint millió vájár, ki ereimen dolgozik,
üt és átjár, mikor marja, ássa, forgácsolja
az élet forrását bontva, és nem ácsolva,
úgy minden észbe szúrt plezúr,
zord, konok felismerés: legfrissebb
nyelvélményeim a sóhajok.
És nem is bajok szülik, csak az enyészet
lassan felegyenesedő kéje-bája,
ahogy meggörnyed bennem az élet fája.

Azért magamat mégsem adom egészen neki,
inkább a bennem szunnyadó ösztön nekiszegezi
csontos fullánkját a sok csákányütésnek, így dacos
lét a léttel harcol, izzad és törekszik, még úgy is,
hogy nyöszörög, zúzódik, zihál és öregszik.

Bár a hajdan-száz siheder, hegyes toporgás
mára csak tompa, szusszanó, igyekvő szorongás,
és benne-meg-közötte ott vagyok én, a “kérdező lét”,
a lassan oldódó, választ kolduló néma félnótás.

2010.10.01.