A következő címkéjű bejegyzések mutatása: - életkép költemények. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: - életkép költemények. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. június 6., szerda

Rajnai Lencsés Zsolt: Emlékezés

Elcsatangolt percek
megrekedt magányából
visszatekintve,
olyan messzi, távol-ragyogás
minden idehajló múlt-szelet.

Akár a szétfolyó kimérában
ott-tapadt tespedés,
terül szét
a lét
elhullajtott,
múltba-felejtett
emléke,
mint ami tárgyaiban gyökeresedett,
örök elmúlásban exponált
holttá kövesedett.

Egy dallam csendül fel.
Megyek az utcán,
s a dallam velerántja egész valóját,
lényegét, elveszettnek hitt korszakát,
mindazt, mit jelentett tizennyolc éve.
Vele jönnek a házak, a fák, a tárgyak, az emlékek.
Ugyanaz az illat, ugyanaz az érzés.
Csak a kor nem ugyanaz.

Rajnai Lencsés Zsolt: Éjjel a körfolyosón ülve


 Szénfekete felhők úsznak
a holdvilágtalan éjben.
Ülök a körfolyosón
az éjféli fagy csendjében.

Ablakok mögött alszik
a ház apraja-nagyja.
Pillájára ül édes álma terhe
és bódult-öntudatlan hagyja.

Csak a költő virraszt, mert
száz álmát rebbenti széjjel
a reszkető irtózat, mi lelkét
befödi hóval és téllel.

Irtózat a kételytől
mely mindenre kitolja
fullánkos nyelvét
s az észt bitorolja.

Rémület a közönytől
mi a szívek köré falakat épít,
melyekre leszállva a magány
madara végső fészket készít.

Undor ama sorsszeszélytől
minek tajtékos forgó habja
lehúz a mélybe, s csak
tátog fuldokló néma rabja.

Reszketés a gyűlölettől
amely valahol most is gyilkol,
ártatlan, fehér szűzi testből
szennyes kézzel vért ont.

Félelem magától a léttől
mi ármányos hazug csókkal
magához láncol
hitető delejes szókkal.

Érzéseim lándzsát törnek bennem
majd nyugvón elülnek,
de alighogy így lesz, újrakélnek,
s megint egymásnak feszülnek.

De tudd: ezek nem a negatív
lételutasítás múló szeszélyei,
hanem a halandósors örökkön
felfakadó gennyes fekélyei.

Feladom. Betérek szobámba
mert keletről az Ég,
lassú görgetegként tolja
a nyirkos pirkadat szekerét.

2006.11.23.

Rajnai Lencsés Zsolt: Nő a tükörben


 Nő a tükörben,
amint épp érez.

Amikor szép és
szép amit érez.
Vágy bújik dús
szemöldökében,

s lágyan siklik a kéj
csöndes örömében.

Fájdalmas szerelmének
fészke, – mosolygó arca,

a tükörben csillan,
mint érzéki ajka.

Nyaka és kulcscsontja
vállaira csordul,

törékeny kecsessége
a tükörben fordul.

Homlokán értelem
fénye magaslik,

s mint lágy vadrózsa
mikor szélben hajlik,

a lelke csak ring.
Fátyol-mosolya

oltalomként
sorsába fonja

bátor-erős ékét,
mint ég a kékét.

Szoborrá merevül
rajta: idő, kín, gyönyör,

mert csinossá egy férfi
formálta őt, – a Nőt.

2010.03.11.

Rajnai Lencsés Zsolt: Alkotni kell



Alkotni kell,
ha szeretni nem lehet,
mikor falba vész a kéz.

Alkotni kell, ha rádöbbenek,
semmi keresnivalóm nincs
ott, ahol szívem szerint lennék.
Alkotni kell, és majd tiszta
csöndes örömökre lelek,
egyszerű és szép leszek.

Alkotni, ha fáj a szó,
faricska verseket,
mikor nem lehet felelni,
és nem szabad nyerseket.

Méltóság meg erő kell
mikor megaláznak,
gondold: ez semmi,
odakinn annyian fáznak.

Alkotni kell, míg a
szemvilág kialszik,
alkotni igazán, s nem
baj ha nem látszik.

2010.03.14.

Rajnai Lencsés Zsolt: Kódolt szürrealizmus

 
Feldobtam, ő meg mondta:
- Merre mész keszkenő,
létbe vágyva,
szépre szállva
a lelked merre nő?
Aztán csak vitte-vitte által mindenen,
az itt felejtett elárvult siheder kincseken.

A svihákok meg csak nézték, hogy mint jön
hangulatba az öreg, ki bánatát versbe írja és felejti,
s figyelték mint lelkét – akár borsót a héjából -
bánatból hitbe fejti.

- Jössz-e? – kérdeztem, de nem jött, mert
hideg valóját hintette száz kósza emlék,
s hiába álmai ócska regimentje,
mely mind sikoltotta: – mennék!

- Jobb lesz, már mindjárt jobb lesz – mondta.
- Több lesz, mindjárt több lesz – kiáltotta.
- Köd lesz, érzésem, áldott köd lesz – érezte.
- Menjünk, hágjunk egyre feljebb, legyen
könnyebb, s ha fáj is, akkor is szebb – vérezte.

De vitézlő kincsei ferde slendriánja
feneklő hajóként küszködtek a habok mélyein.
S én újra kérdeztem: – Hol vannak a képeid?
- Odalenn, velük, röppennek, – hullámsírban…

- Van, s lesz még jövő – bátorítottam -,
van és lesz még kontúrja a hintett fáj-valónak.
Lesz áldozata is a kósza elalvó sugárnak,
és keletje (meg kérdése, hiánya) a mának.

2010.03.14.

Rajnai Lencsés Zsolt: Belső bíró (kamaszvers)

Kis ideig szól a dal, – az ember halandó.
S e rövidke dallam, – maga az élet,
mely úgy nehezül rád, mint ólomtakaró,
s ha lelépsz a helyes ösvényről, véged…

Az élet tavaszán döntöttél akkor,
hogy a jót, a nemeset, az igazat teszed,
s lám, már ajtódon kopogtat az aggkor,
és emlékeidet bírálja lelkiismereted…

Szépet, jót tettél, vagy rosszat is talán?
Múló napjaidban így gondolkozol…
Töprengés repít vissza tajtéktenger habján
emlékeid közé, hol magadban osztozol…

Rajnai Lencsés Zsolt: Könnyű strófák



Feledékenyen.
Egyszerűen és
feledékenyen!
Így lesz jó,
így lesz a minden!
Mert bánat nem
érhet hozzám,
ha örvendek lelkem
árva fodrán
feledékenyen!

Csak csengő-lazán,
sőt, könnyeden, így-igazán!
És ünnepnap lesz minden hétköznap,
ha feledékenyen, és könnyed-lazán!

Mert vidáman fütyölve,
s egy dalt dudorászva!
A Napban fürödve, esőben ázva,
könnyű szívvel lazán dudorászva,
feledékenyen!

És ügyet se vetve!
Gondot hanyagul temetve
szaladni szélben,
derűsen ügyet se vetve,
feledékeny-szaporán,
így igazán!

2010.04.08.

Rajnai Lencsés Zsolt: Halkan

Elfáradt két közöny tompa fénye
közt időnként megcsillan
hol remény, hol humor,
hol csak egy árva-halódó lágy mosoly,
mint fércelt függönyök odván a moly,
s velem tölti száz ifjú tervem
kósza várakozásait, álmodozásait…

S bűvölt befolyásként borul rám
a csöndes zajongás
sok apró nesze,
és mint fekélyes kelevény zamata
a csönd ölében, úgy pásztázza
szemem a lármás, hosszú, múlt-utat.

Apró suttogások vernek föl
alélt kiáltásaim belső világából,
s messze űznek a jelen közönyéből…

Aztán csak hallgat tovább az este,
és a barátok kopott színei
festenek vásznamra
lassú ecsettel görbe tükörképeket
halkan és hálátlanul.

2010.04.18.

Rajnai Lencsés Zsolt: Kérdezni könnyebb

 
Mire vágysz én lelkem?
Hogy az, mi te vagy,
értsen, vagy felejtsen?

Mire gondolsz én elmém?
Hogy az, mi lehetnél,
itt van még, vagy már elmén?

Mit érzel én szívem?
Tán csalárdul lépre csalsz,
vagy ragaszkodsz a jóhoz híven?

Mire van erőd akaratom?
Szolgája vagy-e a rossznak,
vagy szárnyalsz el felettük szabadon?

És te, lelkiismeretem?
Hallgatsz-e mikor tilos, vagy
visszhangzón csendülsz helyettem?

S ki vagy te, ó “én”?
Másokért gazdaguló,
másokban gazdagitó,
- vagy gyilkos hóhér?

1999-2000 környékén

Rajnai Lencsés Zsolt: Átfordulás


Mennyi rejtély!
Mennyi talány és titok…
És én alig értem.
Mikor átfordul a szíved,
oly’ titokzatos…
A millió összefüggésen
egyszer csak átbukik a lelked,
és már másképp látsz…
Magad sem tudod miért,
ám máshogy….
Talán csak érzed, de nem tudod…
És keménységed lágyul,
mert hiányom lézetni akar ismét!
Kiütközik árvaságod,
szükséged magához emel engem…
S a múlt száz fájó emléke megkopik…
Mennyi rejtély, talány és titok…
S én alig értem!

De mennyi szépség is!
Mert nevetésed újra tűzben fénylik!
A hangsúlyok zenélnek,
pillantásodból kivész a közöny,
és megtelik melegséggel…
Szép lesz futásod, szép a járásod,
tartásod; lényed felegyenesedik!
Mellém ül a lelked, mint hószirthez
kelő Nap, az égi fenség;
és pupilláink alól kivész minden idegenség!

2010.05.31.

Rajnai Lencsés Zsolt: Hajnal

 
Érkezik a hajnal, a menny ébredez,
harmatos föld felett az ég révedez.
Kinyíló színek a tollászkodó réten
feloldják sekélyen amit a kócos éjjel
itt felejtett…
A fűben száz lágy bogár bontja álmát,
pipacs, göndör ághoz igazítja árnyát,
s a földszagú vidék sok piciny röge
felett lassan föltérdel a fény szöge
ifjú napsugárban.

És bolydul a harmat zsenge virágszálon,
libben a pára, estig fut az álom.
Táguló nyílt terek frissen rajzanak,
s karcsú széllel üdén fölsóhajtanak
a kiterített égre.

2010.06.07.

Rajnai Lencsés Zsolt: Egy csellengő perc


Ködkabátban lebben és susog tántori életem
máma,
alig érzem lét-nehezét, habkönnyűnek tűnik
járma.
Valahogy elveszett, magától szétesett minden
fondor-galád
ellenem szőtt érzés. Tűzbe hullt a kín, mint
rőzsenyaláb.
Talán szívem kesergője szakított mára a
sóhajjal,
és kipirulva, ki is virulva előállt ezer kamasz
óhajjal!
Ezért száz-igaz-kegy röpke jókedv szitál most
mint álom,
s rám ejtőzik, de jól áll rajtam, mint ruhácska
kislányon!
Bodor-fodor újévi bor a ma-csellengő
ritka perc,
ajándék lett a holnap, mit jövőm titkosan
méhébe’ rejt…

2010.06.08.

Rajnai Lencsés Zsolt: Fehéren reggel…

 
Fehéren ülök, kis szobába’ reggel;
készülődik a lendület rongyos-álmos
kedvvel.

De a kar alig mozdul, tompán zsibbatag,
akár tél ölében fázó, szélfogó
pirkadat.

A csontom roppanó, a hang is pisszenő,
izmokon erek lapulnak, mint lúdbőrős
hideg kő.

S a lelkem elterül, fehéren, álmoson,
de a kegyetlen konok reggel szigorún
előoson.

2010.06.11.

Rajnai Lencsés Zsolt: Quasimodo éneke

Folyamatos gyötrelemben élek.
Mint szivacs, mely tikkadt pórusaiba
szívja a gyöngyöző vizet, úgy issza
be más lények szenvedését lelkem.

Állandó mély-csapdákban élek.
Mert kelepcéből-kelepcébe
esem, csetlem és botlom
gyötört, zilált reménységgel.

Folytonos létmagányban élek.
Mint aki jégmezőn botorkál,
végtelen hósapkák között
a megfagyott éjben.

Szakadatlan önundorban élek.
Mint Notre-Dame-i toronyőrnek
erőmön felül áll magamat
hordoznom, viselnem…

Rajnai Lencsés Zsolt: Cukor a holnap…

  A holdsütés deres képet rajzol
őszi avaron.
Lágy halom
mozdulgat tüdőmön, – alszom…

Árnyak nyújtóznak, szélesülnek.
Éjbe hullnak.
Puhán nyúlnak
tagjaim, álmaim repülnek…

Ájuló lelkem hófehér falára
félelmek osonnak.
De cukor a holnap
sorsom százezer bajára… (?)

2012.06.14.

Rajnai Lencsés Zsolt: Az óriás

“Titkos szeretet,
mely szétfeszíti keblemet,
de célba nem juthat soha,
ó, én ostoba!”
- szólt az óriás,
az a flótás-félnótás
aztán csak eldőlt.
Elfáradt nyelvén
a virágnyelv,
s kiutat keresve
esett el.
“Phü! mit számít?
majd egyel kevesebb a fennkölt”
- dadogta némán…

Tükröt a Hold tartott neki,
hogy torz arcát most maga nevesse ki,
de csak sírni
bírt
a suta,
kit könnycsepp zárt satuba.

Rajnai Lencsés Zsolt: A halál íze

Egy könnycsepp fénylik
a szememben…
A fájdalom eresztékei
megerednek,
húrok pattannak,
s velőim hamvadnak….

Minden benne van abban
a könnyben…
Hogy mi dúl magamban
a csöndben,
a sikoltó csöndben,
kiáltó közönyben…

De mi dúl ott legbelül?
Milyen
szenvedés hevül
ilyen
“nem-méltó-emberül”,
mi el sosem szenderül?

Rajnai Lencsés Zsolt: Aprócska semmiség


Esti csodák, csip-csup.
Tarka közöny közt tevékeny
lendület kandikál.
Furcsább mint a többi.
Félszeg báj virít csipet-tornácán,
unalma érdekes, fölkelti lelkem.
Ráfigyelek. (Ó száműzött lét,
hogy meg tudsz lepni engem!)
És a meddő szöszölések
(mint falékony ötletek),
fontosként tódulnak,
és egy perc alatt fölborul az unalmas világ,
aprócska, általam vélt, fontos semmiségen.

2010.06.19.

Rajnai Lencsés Zsolt: Szótalan szavak


 Elszórt kérdések szerteszéjjel.
A válaszok gyáván lapulnak.

Elejtett derű a macskakövön.
De ironikus.

Sír a szél házfalak között.
Emberidegen évek még kivárnak.

A bolond lány lelke volt a legszebb.
Aztán rám unt ő is.

Szavaim vedlenek.
Engemet.

A hiány definíciója: “Te”.
Az én jellemzése: “acél és agyagcserép”.
Az osztatlan jókedv feltétele: “boldog tudatlanság”.

Némaság?
Embersors-értve.

Versek?
A lélek lélegzése.

2010.06.19.

Rajnai Lencsés Zsolt: Álmodó utca…

Egy kosár gyerekzsivajról álmodott az utca.
Régi idők tiszta lármáiról, karikába hajtott
szökkenésekről, pántlikás nagy kalapokról,
és kiskabátokban bujkáló siheder nevetésről.

Olyan időkről, amikor a karcsú szelek üde
zsivajban fürödtek, s az önfeledt jókedv vígan
nyújtózott árgyélus gyermekek csillag homlokán.
De jaj! Felébredt, felébred az utca, és sírva fakadt.


Mert látta, hogy a nagy, változó világ kitinpáncélján
piercing-szájú gyerekek csillogó mobiltelefonnal
sefteltek, és karjukon bodros tetovált tinta világol.